Hegyi-Karabah: „Abból élünk, amink maradt”

Azerbajdzsán 270 napja blokád alatt tartja a Lacsin-folyosót. Hogy él ma a 130.000 elzárt karabahi örmény? A CSI Vardan Tadevosziant kérdezte, aki a Lady Cox Rehabilitációs Központ alapító igazgatója, és maga is Sztyepanakertben, Hegyi-Karabah fővárosában él. Tadevoszian az elmúlt félévben az örmény enklávé egészségügyi minisztere is volt. Válaszai figyelemfelkeltőek.

Hegyi-Karabah: „Abból élünk, amink maradt”

Vardan Tadevoszian ismerteti az Azerbajdzsán által blokád alá vont Hegyi-Karabah térségében kialakult helyzetet. | Videobild/CSI

 

CSI: Azerbajdzsán csaknem 9 hónapig blokkolta és ellenőrizte az Örményország és Hegyi-Karabah közötti egyetlen összeköttetést. Milyen jelenlegi a karabahi örmények helyzete?

Vardan Tadevoszian (VT): Az életünk napról napra rosszabb, mert alig maradt üzemanyag. A legnagyobb gondot a mentőautók üzemanyaggal való ellátása jelenti. Az egyik kórházból a másikba utazni már nem lehetséges. Jelenleg égetőbb az üzemanyaghiány, mint a gyógyszerhiány. Együtt dolgozunk a Vöröskereszttel, hogy bébiételt és gyógyszert szerezzünk.

CSI: Mi történik a súlyos betegekkel, akiknek sürgős kezelésre van szükségük?

VT: A dialízisre szoruló krónikus betegeket szállítását például megszerveztük Jerevánba, mert már nem tudjuk működtetni a dialízisgépeket sem. Hiányoznak a gépekhez szükséges fontos orvosi kellékek, mert már nem tudjuk Örményországból importálni őket.

CSI: Mi a helyzet az élelmiszerellátással?

VT: Drámai! Hamarosan kifogyunk mindenből. A polcok üresek. Néhány nappal ezelőtt az elnökünk azt mondta, hogy nincs több liszt. Most megállapodtunk néhány gazdával, hogy csillagászati áron eladhatják a kukoricát és a búzát az államnak. Így talán a következő hónapban napi fél kenyérhez juthatnak a hegyi-karabahi lakosok, ez fejenként 250 vagy 300 gramm. Az elmúlt három napban regisztrálták az embereket, akik speciális utalványokat kaptak, amelyekkel kenyérhez juthatnak. De attól tartok, ez a kis mennyiség nem lesz elég – addig is az emberek inkább csak kenyeret esznek, mert alig van más ennivaló.

CSI: Hamarosan beköszönt a hideg évszak. Mit fog ez jelenteni?

VT: Nyáron a helyzet minden bizonnyal jobb volt, mint amire télen számíthatunk. Nyáron mindenki a kertészkedéssel volt elfoglalva. Zöldséget, krumplit ültettek, és igyekeztek sokkal többet termelni, mint az előző években, amikor sok élelmiszert lehetett vásárolni az örmény piacokon, ami a blokád miatt ma már nem lehetséges. Ha beköszönt a hideg, nem tudom, hogyan fogjuk támogatni a kórházakat és a betegeket, és hogyan fogjuk szállítani őket. Remélhetőleg a jelenlegi helyzet hamarosan megváltozik.

CSI: Mit jelent az energia- és élelmiszerhiány a gyerekek számára?

VT: A helyzet különösen nehéz a gyermekeknek. Egy ideig nem volt bébiétel. De hála Istennek, végre újra tudtunk importálni bébitápszert. A terhes nők és a szoptatós anyák élete szörnyű. Nem kapják meg a szükséges élelmiszert. Szeptember 1-jén kezdődött az új tanév. Sok szülő sírva mondta: „Hogyan küldhetnénk a gyerekeinket iskolába, ha nincs mit enniük reggelire?” El sem tudtam volna képzelni, hogy valaha is ilyesmit tapasztaljak!

CSI: Kérem, írja le részletesebben a mindennapi életet Hegyi-Karabahban.

VT: Megpróbálom. Gyalog járunk, hiszen senki sem vezet már autót. Bármit kell eljuttatni A-ból B-be, azt magunk cipeljük. A kerékpár elég népszerűvé vált. Néha viccelődünk egymással: „Ez az egészséges életmód! Többet gyalogolunk és kevesebbet eszünk.” Valójában az igazság az, hogy megesszük, amit kapunk, aztán úgy teszünk, mintha egészséges étel lenne. Aztán: nincs több dohányzás, abszolút nincs dohányzás! El tudjátok ezt képzelni? Azoknak, akik az elmúlt 30 évben dohányoztak, ez nagyon nehéz. Abból élünk, amink megmaradt, és az kevés. Ez a mi helyzetünk.

CSI: Azerbajdzsán az áramellátást is blokkolja. Milyen hatása van ennek?

VT: Az elektromossággal nagyon nehéz. Nálunk napi hat órán át van áramszünet, és 18 órán át van áram. De ahogy egy szakember elmagyarázta nekem, ez ősszel vagy télen már nem lesz így. Nem lesz elég áram. Télen az emberek nem fognak tudni tűzifát szerezni, mert nincs gázolaj a teherautókba, amelyek az erdőkbe mennek fáért. Üzemanyag hiányában nem fognak a falvakba sem járni, hogy zöldséget és élelmiszert hozzanak a gazdáktól. Nincs kormányzati élelmiszersegély – kivétel a kenyér, amelyet most szerveztek meg.

CSI: Lehet még pénzt utalni Karabahba?

VT: Ez nagy probléma a gazdasági élet és a kereskedelem számára. Közben a boltokban semmit sem lehet vásárolni. Amit még lehet venni, azt a feketepiacon tudod megtalálni. Készpénzre van szükséged, ha akarsz valamit, és az árak sokkal magasabbak a normálisnál.

CSI: Hogyan kezelik az emberek a korlátozásokat?

VT: Itt mindenki megpróbál kitörni ebből a tarthatatlan helyzetből. De az ország elhagyásának egyetlen módja az, hogy a Vöröskereszten keresztül hetente kétszer-háromszor tíz beteget és öt-hat ápolót küldhetünk Örményországba kezelésre. Képzeljék el, ezek a betegek örülnek a súlyos betegségüknek! Életveszélyes állapotuk miatt Örményországba küldik őket további kezelésre vagy műtétre. Másoknak maradniuk kell, és reménykednek abban, hogy egyszer majd megnyílik a határ, és elhagyhatják Hegyi-Karabahot.

De annak is örülök, hogy sokan megértik, hogy a jelenlegi helyzet egy másfajta háború. Az azeriek célja az örmények kiűzése Karabahból, ezért mindent meg kell tennünk, hogy minél tovább maradjunk. De nem tudjuk, hogy ilyen körülmények között meddig leszünk képesek erre. Annak tudatában folytatjuk, hogy a holnap rosszabb lesz, mint a ma.

CSI: Mit tehetünk mi a karabahi örményekért? Hogyan segíthetjük őket?

VT: Tisztában vagyok vele, hogy nem igazán tudnak segíteni nekünk. Nem tudnak segélycsomagokat küldeni nekünk! Akkor mi lesz? Imádkozni tudtok értünk, és ez a legfontosabb dolog, amit bárki megtehet, mert ez tényleg sokat számít. És remélhetőleg egy nap megnyílik majd a határ, és akkor hálát adunk a humanitárius segítségért, hogy az élet itt visszatérhessen a régi kerékvágásba. Koldulni biztosan nem akarunk. De ha itt lennétek, nem hinnétek a szemeteknek. El sem tudtok képzelni egy ilyen helyzetet. Még a háború alatt sem tudtam volna elképzelni, amit most tapasztalunk. 2022. december 12. óta, amikor a Lacsin-folyosó blokádja elkezdődött, minden összeomlott. Hetekig azt hittük: „Ez elmúlik, hamarosan vége lesz!” Most azonban egyre nő a kiábrándultság és a depresszió, mert nem látunk fényt az alagút végén.

Hozzászólás


The reCAPTCHA verification period has expired. Please reload the page.

Megjegyzés elküldve.

A megjegyzés sikeresen elküldve, amint egy rendszergazda ellenőrizte, itt jelenik meg.