|
Lovaknak szánt abrakot ettem. Ám az állatokkal szemben engem naponta bőrkorbáccsal vertek. Ahol értek: a hátamat, a fejemet, sokszor ruhán keresztül, máskor meg a meztelen testem. Az állatok minden nap kaptak enni, de én nem. Zakaria Szalí volt a tulajdonosom neve. Az ő szemében bármelyik jószága sokkal többet ért nálam. Én csak egy értéktelen semmi voltam.
Amikor az édesanyámmal együtt elhurcoltak, még nagyon kicsi voltam. Olyan kicsi, hogy abból az időből nincsenek is emlékeim. Egy fűvel fedett istállóban aludtam, anyám pedig a szabad ég alatt. Zakaria állandóan részeg volt, és amikor ivott, mindig nagyon mérges volt. Azt kiabálta, hogy hitetlen vagyok, és arra kényszerített, hogy úgy imádkozzak, mint egy muszlim. Ezért csak ilyen imákra emlékszem. Legszívesebben elfelejteném őt is az összes rabszolgaságban átélt borzalommal együtt. De tudom, hogy lehetetlen. Kitörölhetetlenül az agyamba égett minden egyes jelenet.
A legrosszabb az volt, hogy Zakaria kioltotta a szemem világát. A kecskéit kellett őriznem, és közben hibiszkuszt kellett szednem. Állandóan szidott, és büntetett. A lábamnál fogva fejjel lefelé egy fára kötözött. Aztán borsot dörzsölt a szemembe, és tüzet rakott, hogy a füst marja a szememet. Az édesanyám nem tudott segíteni. Majdnem megőrültem a fájdalomtól, és azóta nem látok.
Anyámat ma is rabszolgaságban tartják. De ő csak egy a sok közül. Ezt mondta nekem: „Tudom, hogy most nagyon rossz nekünk. De soha nem adhatjuk föl a reményt, hogy ez az egész egyszer véget ér.” Minden nap csak az édesanyámra gondolok, és folyton az jár az eszemben, mi lehet most vele? Imádkozom, hogy legyen ereje kitartani.
Szeretném, ha minden amerikai megtudná, hogy a dél-szudániakat ma is rabszolgaságban tartják. Rosszabbul bánnak velük az állatoknál. Szeretném újra látni az édesanyámat szabadságban, együtt a többiekkel. Ez az én üzenetem: „Hölgyeim és Uraim, Önöknek van hatalmuk! Kérem, találják meg a módját a kiszabadításunknak. Köszönöm, hogy meghallgattak.” |
|
