|
A múlt hét végén erőszakba torkollott kairói keresztényellenes megmozdulások – háttérben egy lángba borított templom látványával – egyértelmű komor üzenete: az iszlám világ nem-muzulmán kisebbségeinek egyre veszélyesebb a helyzete.
Több államfő is elismeri: a nem-muzulmánok egzisztenciális válságba kerültek. Amin Dzsemájel volt libanoni államelnök már 2011 elején figyelmeztetett az iszlámista „népirtásra”. Nicolas Sarkozy francia elnök pedig kijelentette: a keresztények lakta területek a „vallási tisztogatás perverz programjának” áldozatai.
A keresztényellenes terror rémisztő esetei a világlapok címoldalára kerülnek – ám csak néhány pillanatra. Ez történt akkor is, amikor iszlámisták 2010. októberben a bagdadi Megváltó Szent Szűz katolikus templomban túszként ejtettek, majd lemészároltak 41 hívőt, vagy amikor 2011 elején Alexandriában 23 koptot ölt meg egy robbanás éppen akkor, amikor kiléptek a templomból.
Shahbaz Bhatti kisebbségügyi minisztert, a pakisztáni kormány egyetlen keresztény tagját 2011. márciusban lelőtték, mert kifogásolta a blaszfémia (istenkáromlás) törvényt.
Ám a kereszténygyűlölet legsúlyosabb esetei, például a Tunéziában élő, lengyel Marek Rybinski szalézi atya idén februári, a „jázminos forradalmat” követő lefejezése, az egyiptomi templomok elleni támadások, vagy az állítólagos pakisztáni „istenkáromlók” meggyilkolása rendszerint kimaradnak a hírekből.
Ezek a terrorcselekmények nem elszigetelt, egyedi, értelmetlen bűnesetek, sokkal inkább egy következetesen erőszakos rendszer részei, amelyet gyakran az iszlám dzsihád nevében követnek el a nem-muzulmánok ellen.
Az al-Kaidához hasonló rejtőzködő terrorszervezetek tagjai gyakran húzzák meg a ravaszt és robbantanak bombákat, mégis azért sikeresek, mert dzsihádista politikai ideológiájukat a szélsőséges muszlim felsőbbrendűség kultúrája táplálja. A fanatikus muzulmánok szerint a keresztények, zsidók és egyéb nem muszlim hívők csupán alacsonyabb rendű „kufárok” (hitetlenek).
A vallási felsőbbrendűség következményei elsősorban az iszlám Közel-Kelet nem-muzulmán híveire nézve katasztrofálisak. Az üldözött törökországi keresztény kisebbség aránya a 20-ik század folyamán 20%-ról mindössze 1% alá csökkent. A második világháborút követő évtizedekben az arab Közel-Kelet egykor virágzó zsidó közösségei elsorvadtak, részben Nyugatra és Izraelbe emigráltak. Napjainkban az iraki és palesztin keresztény közösségek élik át ugyanezt a sorsot. Ha a jelenlegi helyzet folytatódik, elképzelhető, hogy mindössze egyetlen nemzedék múlva írmagja sem lesz az egykor életerős keresztény közösségeknek a kereszténység szülőhelyén.
Barack Obama elnök 2009 júniusában Kairóban ezt üzente az iszlám világnak: „Meggyőződésem, hogy ha előbbre akarunk lépni, őszintén föl kell tárnunk egymás előtt azokat a szívünk mélyén rejtőző gondolatokat, amelyeket sokszor csak zárt ajtók mögött merünk kimondani.” A szélsőséges iszlám felsőbbrendűség mérgező kultúrájának lebontása a legfontosabb „dolgok” egyike, amelyet meg kell ismernie a közvéleménynek.
Súlyos hibát követnénk el, ha az amerikai állásponthoz hasonlóan elhallgatnánk az ingataggá vált közel-keleti rendszerek nem-muzulmánokkal szembeni vallási elnyomását és erőszakos cselekedeteinek csúf valóságát. Az a tiszteletre méltó cél, hogy megnyerjük a muzulmánok szívét és eszét, nem űzhető a keresztények, zsidók és más nem-muzulmánok emberi jogainak kárára. |
|
